Állattartás II.

• 11-13. óra A szarvasmarha tartástechnológiája [LINK] [LINK2-Sulinet]
• 14. óra: A sertés tartástechnológiája 
• 15. óra: A sertés tartástechnológiája
• 16. óra: A sertés tartástechnológiája
• 17 A baromfi tartástechnológiája
• 18 A baromfi tartástechnológiája
• 19 A baromfi tartástechnológiája
• 20 A ló tartástechnológiája
• 21 A ló tartástechnológiája
• 22 A ló tartástechnológiája
• 23 A ló tartástechnológiája

27 -  29: Az állattenyésztés hazai és európai uniós jelentősége, 30-34 összefoglalás, 35-36 évvégi ismétlés

Szarvasmarha-tartás, borjúnevelés

Kiscsoportos elletés

Napjainkban leginkább a kiscsoportos elletés a jellemző. Ilyen körülmények között egy rekeszben 4-5 ellésre váró tehenet helyeznek el. Egy tehénre 15-2 0m2 területet kell számítani. Az ellésre készülő tehenek elhúzódnak egymástól. Szükség esetén mobil befogó ketreceket lehet felállítani a frissen ellett tehén és borja számára. Általában az újszülött borjú a föcstejes időszak végéig (8-10 napig) marad a csoportban. Ezt követően kerülnek a borjúneveldébe a fiatal állatok. Föcstej: az ellést követő napokban termelődő tej, mely különösen gazdag immunanyagokban, fehérjékben, vitaminokban és ásványokban. A borjúnevelés szakaszai: kiscsoportos ellető-istállós elhelyezés, itatásos borjúnevelő, csoportos utónevelő. 

A borjak egyedi elhelyezése

A borjakat zárt istállóban vagy szabadtéri ketrecekben szokták elhelyezni. Amennyiben zárt rendszerű borjúnevelésben történik a borjak elhelyezése, akkor egyedi borjúállásokon kötik le az állatokat. Magyarországon azonban elterjedtebb forma a borjak szabadtéri egyedi elhelyezése. Az egyedi ketrecek általában 2,0-2,4 m hosszúak, 1,2m szélesek és 1,1 – 1,2m magasak. A ketreceket úgy alakítják ki, hogy kb. 1,5m hosszú pihenőhely négy oldalról zárt és fedett, a kifutó pedig dróthálóval körülkerített nyitott része a ketrecnek. A ketreceket az uralkodó szélirányra merőlegesen helyezik el úgy, hogy annak hátoldala nézzen szélirányba. A ketrecben bőven almozunk. A kifutó homlokfalára a tej és víz itatására alkalmas vödröket, az oldalfalakra abrakos vályút és szénazsebet helyeznek el. A borjak 3-7 napos korban kerülnek a szabadtéri ketrecbe és a tejtáplálás végéig (50-90 napig) tartózkodnak itt. 

A borjak itatásos nevelésének technológiája []

A borjúnevelés történhet hagyományosan (szoptatással), és itatásos módszerrel. Az előbbit természetes, az utóbbit mesterséges borjúnevelésnek nevezzük. A szoptatásos borjúnevelés nem kíván különösebb szakértelmet és költséges berendezéseket, ugyanakkor a borjú könnyebben fertőződik, a tőgy károsodhat. Csak tbc- és brucellamentes telepeken alkalmazható. Ez a módszer nagyüzemi, tejhasznosítású telepeken háttérbe szorult.
Az itatásos borjúnevelésben a föcstejes időszak (8-10 nap) után kezdődik és a borjú 50-90 napos koráig tart. Fontos, hogy 42 napnál ne legyen rövidebb, mert ennyi időre minimálisan szükség van a bendőműködés érdemi beindulásához. Ebben az időszakban elsősorban tejet kap a borjú, de lassan megkezdhetjük az abrak és a széna etetését is, csökkentve az itatott tej mennyiségét. Amikor a borjú az abrakból és a szénából már fogyaszt annyit, amennyi a szükségletét fedezi, abbahagyjuk a tej itatását.
A föcstejes időszak után a borjakat a borjúnevelőben 12-15 db-os csoportokban, vagy szabadban egyedi ketrecekben helyezzük el. A napi adag a nevelés 2. és 7. hete között 6-7 liter, amely mennyiséget két egyenlő részletben, naponta kétszer kell megitatni. A napi adagot fokozatosan csökkentjük, választás előtt már csak naponta egyszer itatunk és csak 2-3 liter tejet adunk.
A borjúnevelés költségeinek csökkentése érdekében a borjakkal általában nem teljes tejet itatunk. A teljes tejet leggyakrabban tejpótló borjútápszerrel helyettesítjük. A tejpótló tápszerek alapja sovány tejpor, savópor és növényi fehérje, valamint tartalmaz zsírt és vitaminokat. A tejpótló borjútápszerek a borjú számára minden táplálóanyagot ideális mennyiségben tartalmaznak: vízben oldva tejet helyettesítő folyékony tápszerként itathatók, általában tőgymelegen. Általában 10%-os mennyiségben keverjük a vízhez.
A szilárd takarmányok etetését már 10 napos korban célszerű elkezdeni. Táplálóanyagokban gazdag borjú indítótápot (18-19% fehérjetartalom), jó minőségű, un. borjúszénát adagolunk. A borjúszéna zsenge, finom szálú, zöldbimbós lucernából készül, nagy a fehérjetartalma és csak kevés rost található benne. Minél korábban szokják meg a borjak a szilárd takarmány fogyasztását, annál kevésbé veti vissza őket a választás. A borjú indítótáp értékes fehérjéket, elsősorban szóját tartalmazó keveréktakarmány, amelyben a borjaknak szükséges vitamin- és ásványianyag-kiegészítések is megtalálhatók. Lehetőleg granulált formában etessük.
A 20-30 napos borjú napi takarmányfogyasztása 150-200g. A borjú 60-70 napos életkorban már 1 kg szilárd takarmányt, 90-100 napos korban pedig már 2 kg-ot is elfogyaszt naponta. Az etetőt mindig takarítsuk ki, a napokig ott maradt, benyálazott abrak, különösen a nyári melegben erjedésnek indul és hasmenést, bélhurutot okoz. 

A borjak utónevelésének technológiája

A borjak elléskori (születési) súlya rendszerint 45-55 kg körüli. Az elválasztására akkor kerülhet sor, ha abrakfogyasztásuk eléri a napi 0,8-1 kg-ot és szénából is felvesznek legalább napi 0,5-0,6 kg-ot. A választást 50-90 napos kor között végezzük. A borjak élőtömege ekkor rendszerint 70-100 kg. Ezután a borjak a csoportos utónevelőbe kerülnek, az utónevelés 5-6 hónapos korig, azaz a 180-200 kg-os testsúly eléréséig tart.
Az elválasztást fokozatosan végezzük, azaz a tejitatást csak fokozatosan szüntessük be. A választást követően még egy-két hétig indítótápot etetünk, csak ezután térünk át a kisebb fehérjetartalmú (16-17%) nevelő borjútápra. Az étvágy szerinti abrak (táp) és szénaetetést napi 2-3 kg-ra korlátozzuk. A növekvő táplálóanyag-igényt a korlátozott abrak- és szénaadagok mellett folyamatosan növekvő mennyiségű tömegtakarmányokkal elégíthetjük ki. 4-6 hónapos korban silókukorica-szilázs, lucerna szenázs 3-5 kg-os mennyiségben etethető.
A választás után első feladatunk a borjak ivar szerinti elkülönítése, amelyet a hím és nőstény állatok eltérő táplálóanyag-szükséglete indokol. Külön borjú utóneveldét nem szokás építeni, hanem korábban más célra használt épületben helyezik el az állatokat. A borjak utónevelésére az egyszerű kivitelű, nyitott, színszerű, kötetlen tartású istállók kiválóan alkalmasak. A fedett pihenőtér mérete egyedenként 2,6-3,0m2. A pihenőtérhez kifutó csatlakozik. Egy csoportba maximum 20 állatot célszerű elhelyezni. A szilárd takarmányok etetéséhez a rekeszeken abrakos vályút és szénarácsot helyezünk el, míg az erjesztett és a zöldtakarmányok etetésére szolgáló jászlat a kifutóban szokás elhelyezni. Egy borjúra 50-60cm hosszú jászlat számítunk.
Figyelni kell arra is, hogy a növendékek 15-20 liter ivóvizet kapjanak naponta.
Az utónevelés befejezésével a hasznosítástól függően az üszőborjak és a bikaborjak külön helyre kerülnek.

A tejtáplálás és a növendéknevelés közötti átmeneti napokat borjú utónevelésnek nevezzük. Ez elsősorban takarmányozás terén kritikus jelentőségű, mivel biztosítja a könnyen emészthető tej és a nagyobb emésztési munkát igénylő tömegtakarmányokból és abrakból álló takarmánykeverék etetése közötti fokozatos átmenetet.

A borjak egyedi elhelyezésére alkalmas berendezés. Zárt istállóban és szabadtéri elhelyezés esetén egyaránt megoldható a ketreces elhelyezés, amellyel megakadályozható, hogy a borjak szopják egymást, és csökkentik a fertőzésveszélyt.

A hízósertés tartástechnológiája []

Az elmúlt évtizedben a sertésállományban jelentős visszaesés volt tapasztalható, jelenleg 3 millió alatti az állomány létszáma. A Szaktudás Kiadó Ház által megjelentetett Versenyképes sertéshizlalás című kötet szerkesztői, szerzői szerint pedig az ágazatban a hagyomány és a szaktudás megvan, de ezeket a mindennapi telepi gyakorlatban is tudni kellene kamatoztatni.

Csoport vagy falka kialakítása

Hizlalásra az utónevelés után 25-30 kg-os koruk körül kerülnek a sertések. A hizlalási technológiánál első feladatunk a csoport vagy falka kialakítása, mely kapcsán számolnunk kell azzal, hogy a csoportosítást követő néhány napban a sertések a rangsorban betöltött helyükért megküzdenek. Csökkenthető a csoportosítás által okozott nyugtalanság, ha azonos utónevelési csoport kerül a hizlaldába, vagy egymáshoz közel helyezkedő falkákból válogatjuk össze a hízócsoportjainkat. Nehezíti a hizlalási csoportok kialakulását, hogy az utónevelés időszakában a csoporttól lemaradt vagy a túlzottan nagy egyedeket ki kell emelnünk.

A csoportméret a mai gyakorlat szerint sokféle lehet az egyedi tartástól a több százas létszámú csoportokig. Mindegyik mellett és ellen is szólnak érvek. Fontos azonban tudni, hogy a sertés társas lény (min. 2 egyed/csoport), természetes körülmények között anyai nagycsaládokban él, ahol a csoportméret nem haladja meg a 25-30 egyedet. Ennél nagyobb csoportokban nehezen szilárdul meg a hierarchikus rend, ami gyakori konfliktusokhoz vezethet az állatoknál. A sertések (és minden gazdasági állat) biológiai és etológiai (viselkedésbeli) igényeire nemcsak azért kell odafigyelni, mert azt törvényileg előírják, hanem mert „önző” érdekünk is ezt diktálja. A természetes igényektől eltérő hatások ugyanis zavarják az állatot, romlik a közérzete (egészségi állapota, esetleg el is hullik), romlik a termelés színvonala, romlik a jövedelmezőség.

A hizlalásra kialakított rekeszeknél el kell különítenünk az állatok fekvésére, etetésére és trágyázására szolgáló teret. Az, hogy ezt hogyan tudjuk megvalósítani, függ az etetés módjától. Adagolt etetésnél az evés időpontja meghatározza az egyéb életfolyamatokat is, így ezek többnyire szinkronizálhatók. Amennyiben az önetetést alkalmazzuk, úgy a csoport életfolyamatait nem tudjuk szinkronizálni.

A hízósertések elhelyezésüket tekintve mind a mélyalmos, mind a rácspadlós tartást jól tolerálják, ebben az életkorban már a környezeti tényezőkkel szembeni tűrőképességük nagyobb, komfortzónájuk szélesebb. Meghatározó a termelésben, hogy a hizlaldák szellőzése kielégítő legyen. A hőmérsékleti komfortzóna a tartástechnológia és az életkor függvényében változik (1. táblázat). A hizlalási periódusban külön fűtésre nincs szükség, jól megtervezett istállóban az animális hő jól kihasználható.

Takarmányozás

Takarmányozásuk lehetőleg ad libitum önetetőkből történjen, az itatás szintén igény szerint. Naponta ellenőrizzük az etetőket, és azok beállítását. A szóródási veszteségre külön figyeljünk, és ha kell, naponta állítsunk az etető szabályzóján.

A sertések takarmányozásakor, legalább is, ha a takarmány fizikai formája alapján akarunk osztályozni, két forma lehetséges, az ún. légszáraz (ez talán legelterjedtebb), és az ennél nagyobb nedvességtartalmú takarmány etetése. Ez utóbbi nagyon sokféle lehet:

A takarmány eredetileg nem légszáraz (zöldtakarmányok, gumósok, szilázsok pl. CMM, nedvesen tartósított kukoricaszem stb., különböző nagy nedvességtartalmú melléktermékek, pl. paradicsomtörköly, csemegekukorica maradék vagy más élelmiszeripari (kivéve állati eredetű) anyag;

A takarmány eredetileg légszáraz, és ezt hígítjuk különböző arányban vízzel vagy valamilyen, rendszerint tejipari melléktermékkel, például fölözött tejjel, édes vagy savanyú savóval, esetleg íróval. A hígítás mértéke szintén többféle lehet (takarmány: folyadék): ha 1:<0,5, akkor a takarmány nyirkos; ha 1:1-1,5, akkor nedves; ha 1:>2,5, akkor folyékony.

A felsoroltak csaknem bármilyen kombinációja is lehetséges, ez azonban már a kiosztás technológiájától függ (kézi, fél- vagy teljesen automatizált stb.).

Az etetési módból induljunk ki!

Külön ki kell emelni, hogy egy kiválasztott etetési mód, nemcsak az eltérő kiosztási technikák miatt, hanem miután az egy racionális istállóelrendezéssel is párosul, döntő mértékben határozza meg a tartástechnológia többi elemét. Ez egy olyan szoros kapcsolat, hogy egy bizonyos etetési módhoz kialakított istálló átalakítás nélkül nem alkalmas más etetési módhoz, illetve kellő szakszerűséget feltételezve ugyanabban a tartási rendszerben az etetési módok nem cserélhetők fel. E kölcsönhatás következménye, hogy az etetési mód egyrészt befolyásolja a teljes beruházási költséget, másrészt az üzemelési költségeket, és mindezeken keresztül a sertések teljesítményét, végül is a teljes önköltséget. Amennyiben egy beépítendő technológia valamilyen meggondolás alapján kiválasztásra kerül, akkor a módszer előnyeit és hátrányait alaposan mérlegelni kell, a tapasztalatok és a rendelkezésre álló szakirodalom felhasználásával (továbbá célszerűen egy olyan telep – referenciaüzem – meglátogatásával, ahol a kiszemelt technológia már működik).

Amiről gondolkozni, amit eldönteni kell ilyen esetben, az először is a takarmányozás, például a több fázisú takarmányozás kérdése: a pontosabb takarmány kiosztással csökkenthető a takarmányköltség, a kiürülő nitrogén és foszfor. Megoldás sokféle létezik, nincsenek elfogadott szabályok a takarmányok számára, sem típusára, sem a keverékek változtatásának gyakoriságára. Ez persze beruházási kérdés is, két fázis – több fázis, nem csak takarmányt jelent, hanem kiosztási rendszert is.

Ami pedig a legfontosabb és nagyon kényes, a management, a telepvezetés kíméletlenül őszinte számbavétele: a minden reggeli ellenőrzés, a takarmányozási görbe, ami alapján folyamatosan pontosíthatók a telep eredményei, megfelelőség az igényeknek, az előre programozott ivar szerinti takarmányozási modell/terv betartása, minden szállítás után azonnal számolás: naturális mutatók, takarmányfelvétel/költség. Mindez költségcsökkenéshez vezet, a több fázis további előnye, hogy akár kutricánként is változtatható az összetétel és a mennyiség, több idő jut az étvágy, és általában az állomány ellenőrzésére, csökkenthető a környezetterhelés, összességében, vagyis szorosabbra zárható az állomány és a management kapcsolata.

Amikor nedves/folyékonytakarmányról van szó, ezen általában a teljesen automatizált technológiával kiosztott takarmányt értjük. Azonban ismertek kézi és félig automatikus kiosztó rendszerek is, amelyekkel szintén jó termelési eredmények érhetők el, és bizonyos körülmények között megvan a jelentőségük. Ide sorolhatók az alacsonyabb technológiai szintű, főleg kisebb telepek, amelyekben például idényjelleggel, a legkülönbözőbb ipari és mezőgazdasági melléktermékeket használják.

Egy kiválasztott etetési mód döntő mértékben határozza meg a tartástechnológia többi elemét

A részben vagy főleg a teljesen automatizált, számítógéppel vezérelt rendszerek, a ma ismert legkorszerűbb sertésetetési technológiát jelentik. Az ezekben használt, ún. többfázisú takarmányozás, lehetővé teszi

a sertések életkorának/élősúlyának, hasznosítási irányának és ivarának legmegfelelőbb táplálóanyag ellátását, ezzel biztosítva egyrészt;
– a kívánatos termelési hatékonyságot, másrészt;
– az újabban megkívánt, a környezetet kevésbé terhelő nitrogén- és foszforürítést, megkönnyítve ezzel a trágyakezelést és elhelyezést;
– a technológia biztosítja a víz (vagy más folyadék) állandó arányát (elkerülendő a túlzott folyadékfogyasztás okozta hátrányokat, így egyrészt a takarmányfelvétel csökkenését, másrészt a normálisnál nagyobb mennyiségű vizeletürítésből adódó istállóklíma-romlást).

Elvként megfogalmazhatjuk, hogy a csoportokat nagyság és ivar szerint is célszerű elkülöníteni. A különböző ivarú sertések hizlalási teljesítménye jelentősen eltér egymástól, ezért lehetőség szerint azonos ivarú csoportokat alakítsunk ki a hizlalás

A kutatások nem bizonyították, hogy a folyékony takarmányok, illetve a benne levő alapanyagok emészthetősége lényegesen különbözne ugyanazon anyagok (lég)szárazon történt etetéséhez képest.

Etetési módok

Vályús etetésnél nedves vagy folyékony konzisztenciájú takarmányt etetünk. E megoldást általában akkor választjuk, ha olyan komponenst kell a takarmányba keverni, amelyek folyékonyak vagy az általunk használt takarmánynak a vivőanyaga víz. A nedves etetés technológiája viszonylag könnyen automatizálható. Hátrányként kell ugyanakkor megemlítenünk, hogy a folyékony takarmány könnyebben romlik, ezért szükséges adagoltan kijuttatnunk. Az adagok nagyságát úgy kell meghatározni, hogy az állatok 20-30 perc alatt elfogyasszák. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha olyan vályúmérettel számolunk, amelyhez minden hízó egyszerre hozzáférhet. A csővezetékek tisztítása naponta legalább egyszer történjen meg, ellenkező esetben a benne megmaradt takarmányok romlásnak indulva megbetegedéseket okoznak. Ez különösen akkor volt fontos feladat, amikor még több állati eredetű takarmányt használtak a sertés takarmánykeverékében. A tisztítás történhet nagynyomású levegővel vagy vízzel. A vályú elhelyezése lehet hosszanti vagy keresztirányú. Amennyiben folyékony takarmány etetését tervezzük, úgy célszerű rácspadozatot alkalmazni, mivel a víz szennyezheti a területet. Megoldást jelenthet a részleges rácspadozat alkalmazása is.

Az önetetéssel történő hizlalásnál az állatok életfolyamatai az állandó takarmányfelvétel lehetősége miatt nincsenek összhangban. Az életfolyamatokat és annak szabad megválasztásának esélyét a mindenkori rangsor határozza meg. Ennél az etetési technológiánál is megoldható a korlátozás nélküli takarmányfelvétel vagy a takarmány adagolása. Hogy az állatok nyugodt körülmények között vehessék fel a táplálékot, folyamatos etetés esetén négy sertésre, míg adagolt etetésnél két sertésre számolhatunk egy etetőhelyet. Az etetőket célszerű úgy kialakítani, hogy mindkét oldalról hozzáférjenek az állatok, és ha a kétoldalas önetetők az egyes rekeszek elválasztó falában helyezkednek el, úgy a költségek csökkenthetők. Egy etetőhely szélessége körülbelül 20-25 cm, amelyeket legtöbbször az etetőben már gyárilag kialakítottak. Az önetetőből történő takarmányozásnál szilárd takarmányokat adagolunk és így az itatás és az önitatók használata nagyobb hangsúlyt kap. Általában azok az önetetők szerencsések, ahol a vályúrészbe szopókás önitatót is szerelnek, mert ilyenkor a sertés kedve szerint nedvesítheti a takarmányt. Az így benedvesített takarmány felvétele gyorsabb, a hízó kevésbé tudja a takarmányt az önetetőből kiszórni. További előnyként kell megemlítenünk, hogy a nedvesített takarmányból nem képződik az istálló levegőjét szennyező por.

E takarmányozási technológia is lehetővé teszi az automatizálást. Számítógépes vezérléssel, megfelelő takarmányozási programok felhasználásával optimalizálható az állatok számára kiadott takarmány mennyisége és kontrollálható az egyes csoportok által elfogyasztott adag. Az önetetők feltöltése kis- vagy középüzemekben kézi erővel történik, nagyüzemekben azonban jellemző, hogy a központi takarmánytárolóból beépített gép segítségével jut a takarmány az etetőhöz. Ezek a silók épületen belül és kívül is elhelyezhetők. A külső silók anyaga az időjárás viszontagságainak ellenálló, jó minőségű horganyzott acél, vagy üvegszállal erősített műanyag. A belső silók szövetből is készülhetnek. A cégek különböző méretű silókat gyártanak, 4 köbmétertől akár 60 köbméteresig. A nagyobb silók magassága meghaladhatja a 13 métert is. Ennél a technológiánál az eltérő szemcseméretű (liszt, pellet, derce, morzsa) takarmány veszteség nélkül jut a silóból az istállóba. A szállítórendszer működését tekintve lehet csigás vagy spirálos.

Amint más technológiák esetében sincs, úgy a folyékony takarmány etetési technológiának sincs legjobb változata. A technológiák piacán óriási a kínálat – hazánkban is – de kellő gondossággal és szakértelemmel mindenki megtalálhatja az elképzelésének és főleg anyagi lehetőségeinek megfelelő épület és berendezés kombinációt.

A malacnevelésnél és a hizlalásnál is alkalmazhatnak olyan etetőautomatákat, amelyek könnyen szabályozható adagoló mechanizmusuk révén lehetővé teszik a pontos takarmányadagolást. A különböző méretben gyártott automaták 10 és 50 állat közötti létszám ellátására alkalmasak, tartályméretük is viszonylag tág tartományba esik (30-100 kg). A száraztakarmány etetésére alkalmas automatákat beépített és az állatok által könnyen használható takarmánynedvesítővel forgalmazzák. A könnyű szerelhetőség és a hosszú élettartam jellemzői ezeknek a rendszereknek.

A takarmányfelvétel növelésének egyik lehetősége az istálló megvilágításának változtatása. Közismert, hogy a sertések sötétben, vagy félhomályban sokkal nyugodtabbak, mint világosban. A szakirodalmak a félig megvilágított istállót javasolják, mert a teljes sötétség gátlólag is hathat. Programozható világítással megoldható, hogy a lámpák az etetés megkezdésekor automatikusan bekapcsolódnak, így a sertések tudják, hogy mikor kapnak friss takarmányt és vizet. A fény hatására enzimkiválasztásuk megkezdődik és a takarmányfelvétel optimálisan alakulhat. A fény megszűnése egybeesik a takarmányadagolás megszűnésével, így a sertések etetés után pihenhetnek, emésztésük javulhat.

Itatás

Az állatok teljesítmények kihasználásához a takarmányozáson túl fontos a megfelelő ivóvízzel történő ellátás. Az ivóvízzel szembeni elvárásaink között elsőként kell megemlíteni, hogy a vizet biztosító rendszer kapacitása elegendő legyen a teljes állomány folyamatos szükségletének kielégítésére. Megfelelő kapacitás mellett természetesen a könnyen hozzáférhetőség is elvárásunk, hiszen minden állatnak lehetőséget kell kapni az ivásra.

Megemlíthetjük még, hogy az itatórendszer lehetőleg szennyeződésmentes legyen, vagy ha szennyeződik, viszonylag egyszerűen lehessen tisztítani. A legáltalánosabban használt megoldások közé a szopókás és csészés technológia tartozik.

A szopókás itatás előnye, hogy a víznyomás változtatásával különböző korcsoportú állatoknál is alkalmazható. Ezt a célt szolgálja az állítható magasság is, hiszen a különböző méretű állatoknál ugyanaz a ferde fejtartás szükséges ahhoz, hogy a víz az állat szájába és ne a környezetébe jusson.

A csészés önitatókra az alacsony szintű csurgalékvízképződés a jellemző és az állatok is szívesebben isznak belőle, mivel ennél a technológiánál a vízfelvétel természetes. A malacoknál azért is javasolható a csészés önitató, mert a vízfelület látása viszonylag hamar hozzászoktatja az állatokat a vízfelvételhez. Amennyiben fiaztatóban használják, úgy olyan magasságban kell elhelyezni, hogy a kocák és a malacok egyaránt hozzáférjenek. Az itatók anyaga lehet acél vagy öntöttvas. Egy 30–70 kg-os hízósertés napi vízszükséglete 2–7 l, a 70–120 kg-os állatoké 5–10 liter között van naponta.