Termesztéstechnológiák II. 

• 1-6. óra: Globális növénytermesztés, magyar növényterm.ágazati rendszere
• 7. óra: Az ivaros és ivartalan szaporodás
• 8-9. óra: magvetés, palántanevelés
• 10.: vetőmag értékmérők
• 11-12.: A magvetés technológiája
• 13-14. óra: Tűzdelés, palántanevelés, dugványozás
• 15-16.: Bujtás, szemzés és oltás 
• 17: Egyéb növényszaporítás
• 18-19.: Összefoglalás, ellenőrzés
• 20: Általános ápolási munkák, öntözés
• 21.: Trágyázás, talajápolás
• 22. Növényvédelem
• 23-24. Összefoglalás, ellenőrzés
• 25-26. Zöldségnövények palántázása
• 27-28. Gyümölcsfajok telepítése
• 29-30. Szőlőoltványok telepítése
• 31-32. Összefoglalás
• 33. Az öntözés jelentősége és speciális jellemzői a zöldség-, gyümölcs és szőlő termesztésekor
• 34. A tápanyag visszapótlás,  specialitás növényápolás a zöldség-, gyümölcs és szőlő termesztésben
• 35. Betakarítás és áruvá készítés a zöldség-, gyümölcs és szőlő termesztésekor
• 36. Év végi ismétlés

Vetőmag értékmérő tulajdonságok (gyakorlathoz kiadva: április 5) []

A vetőmag használati értékét az úgynevezett értékmérő tulajdonságok határozzák meg. A használati érték, a tisztasági százalék és a csírázási százalék alapján azt mutatja meg, hogy a vetőmagtételnek hány tömegszázaléka az értékes rész. A minősítéshez e tulajdonságok laboratóriumi vizsgálatát kötelezően el kell végezni törvényben előírt mennyiségű minta alapján.

A faj- és fajtaazonosságot még a vetőmagtermesztés során tartott szántóföldi szemlék során, és utólagos kitermesztés útján ellenőrzik. Laboratóriumi körülmények között vizsgálják a tisztaságát, hogy mennyi törött, beteg, éretlen, esetleg más növénytől származó (idegen) mag, illetve hulladék (talajszemcse, szárrész, törött mag) van benne. 70%-nál alacsonyabb tisztaságú, valamint karantén gyom (pl. aranka, maszlag) magját tartalmazó vetőmagtétel nem kerülhet forgalomba.

Vizsgálják a magvak csírázóképességét és csírázási erélyét is, megszámolják a szabványban meghatározott laboratóriumi körülmények között, meghatározott idő alatt fejlődött csíranövényeket. A zöldségnövények magvainak átlagos csírázóképessége 80-90%. Ezt a csírázóképességet azonban csak néhány évig őrzik meg, ez az idő növényfajonként eltérő.

A csírázóképesség megőrzésének feltétele a megfelelő tárolás. Felhasználásig száraz, hűvös körülményeket tartani, nem célszerű hűvös, dohos pincékben tárolni a vetőmagtasakokat. A profi magokat és némely házikerti (színes tasakos) vetőmagot is a papírborítón belül csíramegőrző fémtasakba csomagolják, ezért a bontatlan zacskóban jól viselik a vetőmagok a szállítás, átrakás, tárolás során adódó szélsőséges körülményeket.

A csírázási erély a csírázás gyorsaságának mérőszáma. A gyorsabban csírázó magból kelő csíranövény kezdeti fejlődése is jobb, így a palántakori betegségek kialakulásának esélye kicsi.

Egészségi állapot

A minősítő vizsgálatok során a szakemberek megvizsgálják a magvak egészségi állapotát is, színét, szagát, az esetleges károsítók (pl. babzsizsik) jelenlétét. Több gombabetegség a vetőmaggal terjed, ezért fontos a fertőzött vetőmagtétel kiszűrése. Vizsgálják továbbá a nedvességtartalmat is. A zöldségnövények magja 10-15% nedvességet tartalmaz, míg az olajos magvak (pl. tök) 9-10%-ot. Az eltarthatósági idő növelése céljából a gyártók a természetes nedvességtartalmat szárítással további 5%-kal csökkentik, amit fóliatasakba zárva megőriz a mag.

Egyéb tulajdonságok

Az ezer magtömeg, a sűrűség az osztályozottság is lényeges és mért tulajdonsága a vetőmagnak. Az utóbbi azért fontos szempont, mert egyforma nagyságú magok géppel egyenletesebben vethetők el, egyöntetűbb a kelés és ezáltal az érés is. Az ezer magtömeg értelemszerűen 1000 darab mag grammban kifejezett súlyát jelenti. Ennek ismerete azért fontos, hogy ki lehessen számolni a szükséges vetőmag mennyiségét. A külföldről származó vetőmagtasakokon nem az ezer magtömeget, hanem egy gramm mag súlyát adják meg. A mennyiségeket grammban vagy szemszámban tüntetik fel.

A forgalomba kerülő vetőmagot értékmérő tulajdonságai alapján osztályozzák: I. osztályú, II. osztályú, vagy „csak külön engedéllyel hozható forgalomba”.

Palántanevelés []

A palántanevelés az a szaporítási mód, amikor a zöldségnövényeket nem a végleges helyükre vetjük, hanem a kelés és a kisnövények nevelésére kedvező feltételeket biztosító helyre, ami lehet termesztő-berendezés és szabadföldi ágy.
A palántanevelés történhet tűzdeléssel, amikor a sűrű magvetésből kikelő növényeket 2 szikleveles kortól két lombleveles korig átültetjük nagyobb térállásba (pl.: tápkockába, cserépbe). A tűzdelés nélküli palántaneveléskor vethetjük a magot tápkockába. Ekkor a nevelést abban folytatjuk le a kiültetésig. Akkor sem tűzdelünk, ha normál sűrűségű vetést alkalmazunk szabadgyökerű palánták megneveléséhez. Ebben az esetben a palánták a magvetés helyén (pl.: szaporító ládában) maradnak kiültetésig.
A kiültetés szempontjából a legkedvezőbb palántanevelési mód a földlabdás palántanevelés. Előnyei:
• a növény folyamatosan növekszik, a növekedésben nem torpan meg,
• a kiültetéskor a gyökér ép marad,
• lehetséges hosszú ideig tartó palántanevelés is, amivel nagyobb értékű palánta állítható elő,
• a földlabda összetétele indító trágyául is szolgál,
• könnyebben tartható a szabályos ültetési mélység.
Hátránya:
• magasabb költség (tápkockagyártás munkabére, géphasználat, földkeverék költsége, nagyobb helyigényű szállítás)
Alkalmazási lehetőségei:
• hajtatásban, váznélküli fóliás termesztésben, esetleg korai szabadföldi kultúráknál
A földlabda mérete függ:
• a fajtól,
• a palántanevelés lehetséges időtartamától,
• a palántanevelés helyétől,
• a földlabdában nevelt növény értéktermelésétől.

A palántanevelés közegei

A palántaneveléshez szaporítóföldeket alkalmazunk. Ezt használjuk a szaporító ládák töltéséhez és a palánta földlabdájához. A szaporítóföldek összetétele, az összetevők aránya a felhasználásuktól függ. Általában tőzeget, lazítóként homokot, valamint műtrágyát tartalmaznak. De a tőzeg egy részét helyettesíthetjük érett istállótrágyával, a homok helyett pedig használhatunk perlitet vagy más szervetlen, lazító anyagot. A hidrokultúrás termesztéshez nevelt palántáknál kőzetgyapotot, kavicsot, zeolitot, habszivacsot, fakérget is alkalmazhatunk.
A földlabdás palántanevelésnél a gyökeret rögzítő közeg többféle lehet. Ma leggyakrabban tápkockát használunk, mert ennek az előállítása viszonylag egyszerű. Korai hajtatásban gyakori a cserepes palánták nevelése. Jelenleg a termesztésben már ritkán, de előfordul a gyepkocka és a tőzegtabletta alkalmazása is. A gyepkocka a dinnyetermesztésben régóta alkalmazott gyökérrögzítő, de a tápkockakészítés egyszerűbb megoldása a termesztésből szinte teljesen kiszorította.
A tőzegtabletta egyszerű használatú, praktikus, steril, de drága gyökérrögzítő. A korong alakúra préselt tőzeget szárazan szállítják és használat előtt nedvesítik. Ilyen kor térfogata kb. az ötszörösére növekszik.

A palántanevelés munkái, időtartama

A palántanevelés előkészítő munkái a palántanevelés helyének előkészítésétől a magvetésig tartanak. Ennek fő műveletei:
• a palántanevelő helyének előkészítése, ami az üvegház, a fóliasátor vagy a szabadföldi palántanevelő ágy előkészítését jelenti a palántaneveléshez,
• földkeverék készítése, ami a szaporítóföld alkotóelemeinek összekeverését, a föld nedvesítését jelenti,
• a magvetés helyének előkészítése.
A magvetés helyének előkészítése során a magvetés módjától függően a feladat a szaporító ládák töltése földdel vagy a tápkockagyártás. A szabadföldi ágyban nevelt palánták magvetése közvetlenül a talajba történik. Ehhez el kell végezni a talajelőkészítést (tápanyaggal, vízzel feltöltést, ha szükséges fertőtlenítést).
A magvetés ma már főként szaporítóládába vagy tápkockába történik. A magvetést 0,5-1 cm vastagságban földdel takarjuk, alaposan beöntözzük, majd fóliával vagy a nedvességet jól tartó papírral takarjuk kelésig. Így megakadályozható a magvetés kiszáradása. Kései vetéseknél a fóliatakarás nem jó, mert alatta a talaj túlságosan bemelegszik, a mag „megfő”.
Az ápolási munkák a magvetéstől kelésig terjedő időszakban főként a talajhőmérséklet tartását jelentik.
A keléstől az edzésig feladatunk a megfelelő hőmérséklettartása, a fényellátás szabályozása. A fényszabályozásra kétféle lehetőségünk van. A nyári időszakban a túl sok fény okozhat gondot, ami általában erős felmelegedéssel jár. Ezt árnyékolással védhetjük ki (pl.: energiaernyő alkalmazása). Télen a kevés fény miatt nagy a veszélye, hogy megnyúlt, vékonyszárú palántákat tudunk csak nevelni. Ez ellen pótmegvilágítással védekezhetünk. Fontos a palántanevelő hőmérséklettől függő, rendszeres szellőztetése.
A kései hajtatásra és a szabadföldi kiültetésre nevelt palántáknak a jobb fényviszonyok miatt már több tápanyagra van szükségük, amit a szaporítóföld nem minden esetben tud kielégíteni, ezért szükség lehet tápoldatozásra.
A palántanevelőben általában a növényvédelem nem okoz túl nagy gondot. Az elsődleges feladat a palántadőlés megelőzése. Gondot okozhatnak még a levéltetvek, illetve ott, ahol a palántanevelés nem asztalon történik, a lótücsök.
A palántanevelés utolsó munkája az edzés. Az edzés alatt a palántákat a kiültetés helyének feltételeihez (hőmérsékletéhez, fényhez) szoktatjuk. Erre általában 7-10 napot kell szánni.
A palántanevelés időtartama függ az adott fajtól, a kiültetés időpontjától és a palántanevelés módjától. Általános elvként elmondható, hogy minél koraibb a kiültetés, annál nagyobb földlabdával nevelendő a palánta, és a palántanevelés időtartama is hosszabb. 

Dugványozás, bujtás, szemzés és oltás

Dugványozás []

Az ivartalan szaporítás legáltalánosabb módja a dugványozás. Az anyanövényről leválasztott hajtást, levelet, gyökeret, vesszőt gyökereztetjük. Lényege, hogy a növényi rész, vagyis a dugvány járulékos gyökeret fejlesszen és regenerálódjon. Kialakuljon a metszési felületen a hegszövet, vagyis kallusz, kihajtson a rügy, és létrejöjjön egy új növény.

Az anyanövényről leválasztott leveles hajtásrészek - melyek lehetnek lágy és fásszárú növényekről levett hajtások - meggyökeresednek. Jellemző rájuk, hogy kevés a szilárdító szövetük, viszont sok vizet tartalmaznak. Dugványozáskor épp ez az egyik legfontosabb feladat, hogy a párologtatást csökkentsük, és pótoljuk az elvesztett nedvességet. Ezt a dugványok zárt helyen, és magas páratartalom biztosításával, hűtéssel, vízpótlással, permetezéssel lehet elérni.

A hajtásdugványok kevés tápanyagot tartalmaznak, ezért szükséges a levélfelület normális működése. A dugványoknak fényre is szükségük van, de kerüljük a közvetlen napsütést, ezért szükséges az árnyékolásuk, de ezt a túlzott párologtatás megakadályozására használjuk csak. A levelek túlzott visszavágását, megkurtítását is kerüljük, ha van lehetőségünk vízzel való permetezésre, akkor a teljes levélzetet meghagyhatjuk. Legfeljebb a helytakarékosság miatt vágjuk a leveleket felére.

Egy hajtásból a teljes hosszában készíthetünk dugványt, bár a hajtás fejlettsége az alaptól a csúcsig különböző. Épp ezért a gyökeresedé ideje is változó. A szabadföldi fás szárú növények hajtásdugványozása május végén, június elején kezdődhet. Ilyenkor a hajtások még intenzíven nőnek. Pl: borbolya, aranyvessző, gyöngyvirágcserje, hóbogyó, orbáncfű, fagyal, jázmin, jezsamen, boglárkacserje, lonc, pimpó, díszribiszke, gyöngyvessző, rózsalonc, stb.

A lomblevelű örökzöldek (örökzöld borbolyák, madárbirs, kecskerágó, magyal, puszpáng, rododendron, tűztövis) jól gyökerezik még júliustól októberig is. A nyár végén, ősz elején  a borókák, ciprus, hamisciprus, tuja és tiszafa fajták szintén jó eredménnyel gyökereztethetők. A meggyökeresedett hajtások a szabadban lombtakarással telelhetnek, és csak tavasszal cserepezzük, vagy ültessük "iskolába".

Oltás []

A növényi részek összenövesztésével végzett szaporítási eljárások közül az oltást használják a leggyakrabban. Alkalmazása jó növényismeretet és szakértelmet igényel. A sikeres oltás alapja, hogy a nemes rész és az alany lehetőleg egy növénycsaládba tartozzanak, mert az egymástól jelentősen eltérő fajok nem nőnek össze, vagy az oltvány nem lesz tartósan életképes. A sikeres forradáshoz fontos, hogy az alany hajtásban, a nemes rész nyugalomban legyen, ezért a legjobb időszak a tavasz, amikor az alany nedvkeringése elindul. A nemes részhez az egészséges, jól beérett oltóvesszőket télen, fagymentes időben szedhetjük meg. A kötegelt oltóvesszőket hűtőtárolóban tárolhatjuk a felhasználásig. A kézi oltáshoz oltókést, a gépihez speciálisan kiképzett gépet használunk. Mindkét esetben ügyelni kell arra, hogy a metszlapok simák, roncsolástól mentesek legyenek. A forradáshoz előfeltétel, hogy a nemes és az alany vágott felülete pontosan fedje egymást, és az azonos szöveti részek érintkezzenek egymással.

Az oltás az alkalmazott technikától függően lehet: párosítás, nyelves párosítás, hasítékoltás, javított hasítékoltás, héj alá oltás, kecskelábékezés, oldalékezés és oldallapozás. Az oltás helye alapján megkülönböztetünk kézben oltást és helyben oltást. Kézben oltásnál az alany szabadgyökerű vagy cserepes csemete illetve dugvány, ezért az oltás faiskolai építményben, fedett helyen is elvégezhető. A helyben oltást a faiskolai táblába kiültetett alanyon végezzük el a helyszínen.

Szemzés

Növényi részek összenövesztésén alapuló vegetatív szaporítási mód. A szemzés lényege, hogy a nemes növény egy rügyét összenövesztjük az alannyal. A szemzés két fő típusa az alvószemzés és a hajtószemzés. A hajtószemzés sok növény, rövid idő alatti elállítására alkalmas módszer, melyet tavasztól júniusig készítünk. A hajtószemzés rügyei a megeredés után azonnal kihajtanak.

Július közepétől szeptemberig készítik az alvószemzést, melynél a szemzett rügy csak a következő évben hajt ki. Jó szempajzsot csak egyéves, érett, egészséges szemzőhajtásról lehet vágni. A szemzőhajtásról a szedés után rögtön le kell szedni a leveleket úgy, hogy a rügy mellett maradjon egy kis levélnyél. A szemzőhajtás hűvös, párás helyen rövid ideig tárolható, de a legjobb, ha közvetlenül felhasználjuk.

A szemzésre használt leggyakoribb módszer a T szemzés és a Forkert-féle szemlapozás. A szemzést rafiával vagy fóliacsíkkal kötjük le. A szemzéssel történő szaporítás olyan típusa, amikor a szemzőpajzzsal levágott fejlett rügyet a héját adó alanyon bemetszett T alakú nyílásba helyezzük.

Bujtás []

A bujtással történő szaporítás leginkább a házikerti körülményekhez ajánlott. Különösen lehajló hajtású, rugalmas szárú cserjék, félcserjék esetében alkalmazható sikerrel, és nem csak dísznövények, hanem gyümölcstermők, fűszer- és gyógynövények is szaporíthatók így. A bujtást anyanövény nyugalmi állapotában végezzük. Legegyszerűbb esetben érett vesszőt ívelünk le az eredésével ellenkező irányban egy 30-40 cm mély árokba úgy, hogy a vessző 2-3 jól fejlett rügye a talajfelszín felett maradjon. A vesszőt szükség esetén az árokban kampóval rögzítjük, az árkot morzsalékos földdel betemetjük. A közönséges bujtás szaporulata kicsi, egy bujtott vesszőből csak egy utódot lehet előállítani.

Gyümölcsök esetében a bokorművelésű ribiszke, köszméte (Ribes sp.) hajtásai szintén hajlamosak a legyökeresedésre. Így körülményessé válhat a talajművelés és a gyomirtás, ami ellen metszéssel védekezhetünk, ugyanakkor a szaporítás szempontjából ezt a tulajdonságot hasznosíthatjuk. A szintén bokorművelésű mogyorónál is sikerrel alkalmazható a bujtás. Az ún. szomorú cserje habitusú dísznövények és fűszernövények. Ilyenek többek közt a macskamenta (Nepeta cataria), az orosz tárkony (Artemisia dranunculus L. var. redowsky), a rozmaring (Rosmarinus officinalis), a kakukkfű (Thymus sp.), kúszónövények közül az iszalag (Clematis sp.), lonc (Lonicera sp.), lilaakác (Wisteria sinensis), az alacsonyan elágazó bukszus (Buxus sempervirens), rózsa (Rosa sp.), fás bazsarózsa (Paeonia suffruticosa). A fenyőfélék szaporítása, pl. a már említett terülő boróka esetében, szintén történhet a természetes folyamatot utánzó bujtással. A szakszerű szaporítás nem mindig eredményes, de nem is kilátástalan. Leginkább érdemes kipróbálni a lassú növekedésű, különböző színváltozatú törpe alakok, például luc esetében is. Néhány példa: terülő boróka (Juniperus sp.), törpe lucfenyő (Picea sp.), páfrányfenyő (Ginkgo biloba).